Írország napóleon korabeli jelzőtornyai

Múltheti kirándulásom alkalmával amikor felmásztam a Glencolmcille partjainál található jelzőtoronyhoz, akkor tudatosult bennem először (8 év alatt), hogy én már több helyen láttam nagyon hasonló tornyokat, ezért elkezdett foglalkoztatni, mik is lehetnek ezek a majdnem teljesen egyforma tornyok, vagy csak a toronyromok, több partszakaszon is. Ezért még azon az estén utána olvastam mik is ezek és gondoltam megosztom veletek, mint érdekességet. 

Írország napóleoni korabeli jeltornyai központi szereplői voltak a 19. század eleji kommunikációs rendszernek, amelyet a francia invázió fenyegetésére valósítottak meg. A távoli tengerparti helyeken elhelyezkedő, magányos, szürke jelzőtornyok többségét 1804 és 1806 között építették, bútorozták és személyzettel látták el.

A tornyok védhető lakhelyei voltak a jeladó legénységnek, amely általában hadnagyokból, két jelzőőrből és egy katonai őrből (általában 8-12 főből) állt. Nagyjából mind hasonló felépítésűek voltak: négyzet alakúak, kétszintesek, lapos tető mellvéddel,  kandallókkal. A főajtó az első emeleten létrán keresztül volt csak közelíthető. Ellentétben termetes nagyobb testvéreikkel, a martellókkal, a jelzőtornyokat nem nehéztüzérség befogadására tervezték.

Az optikai távíróként emlegetett jelzőrendszer megkövetelte, hogy minden jelzőállomás mindkét oldalon látható legyen társaik számára. Az üzenetküldés során egy nagy, téglalap alakú zászlót, egy kisebb kék medált és négy fekete golyót kellett felemelni és leengedni, különböző kombinációkban egy magas faárbocra állított rendszer mentén. Az állomások hajókkal is kommunikáltak.

A jelzőtornyok fő célja az volt, hogy őrködjenek a partokon, és gyors jelzéseket küldjenek az ország egész területén, ha ismeretlen hajózást észlelnek. Ezért minden toronynak mindkét irányban látótávolságon belül kellett lennie egy vagy több szomszédjához. A tornyok közötti átlagos távolság 13,5 km volt, bár West Corkban a Brow Head és a Mizen Head tornyai mindössze 3,8 km-re vannak egymástól. 

Írország tengerpartja körülbelül 1400 km hosszú, attól függően, hogy hogyan mérjük.

A zászlók és vászon „golyók” különféle kombinációi gyorsan felszerelhetők a jelzőoszlopokra, és egy kódkönyv segítségével meglehetősen összetett üzenetek terjeszthetők. 

Egy másik létfontosságú felszerelés természetesen egy kiváló minőségű távcső volt. Mivel a haditengerészetnek ilyen alapvető felszerelése volt – és az azt használó tapasztalt személyzet –, az ír jelzőtornyokat nagyrészt aktív vagy nyugdíjas tengerészek tették ki.

Ha az 1804-1806-os tervekben javasolt 81 állomás mindegyike egyidejűleg működne (egyes beszámolók szerint ez soha nem volt így), akkor egy jel 1076 km-t megtehetne Írország partjain. 

Úgy tűnik, hogy ezeknek a távolságoknak a többsége a korabeli teleszkópok hatótávolságán belül volt, de ez tisztességes vagy jó látási viszonyokat feltételez. Azonban az alacsony felhőzet és a tengeri köd, amelyek az ír tengerparton túlságosan is ismert jelenségek, nagyon is komoly veszélyt jelentettek a rendszer hatékonyságára nézve.

A tornyok között bár léteznek helyi eltérések, a tornyok nagyjából hasonló felépítésűek voltak – négyzet alaprajzúak, két (néha három) emelet magasak, lapos tető mellvéddel, főajtó az első emeleten (létrán keresztül érhető el) és kandallók. Olyan védekező elemeket is tartalmaztak, mint a machikoláció (a falakból kiálló kiemelkedések, amelyek lehetővé teszik, hogy tárgyakat közvetlenül a támadókra dobjanak). 

Külsejüket az időjárás viszontagságaival szembeni védelem érdekében vakolták, de még a legkorábbi jelentések is azt sugallják, hogy sokan szenvedtek a nedvességtől, és nehéz volt karbantartani. 

Lehettek kisebb melléképületek is ezeken a helyeken, és számos toronynál a kultúrhátak maradványai arra utalnak, hogy a legénység saját maga termelte meg az élelmiszert. Az egész komplexumot általában fallal vagy lejtős parttal (glacis) vették körül, amely némi extra védelmet nyújtott. 

Ellentétben termetes nagyobb testvéreikkel – a Martello-tornyokkal – a jelzőtornyokat nem arra tervezték, hogy nehéztüzérséget tartsanak, és ágyútüzet biztosítsanak a stratégiai kikötők és vízi útvonalak védelmében. A fő feladatuk az volt, hogy elszállásolják a legénységet, és segítsenek megvédeni őket egy kis csapat támadásától.

Mindegyik toronynak volt egy félig alagsora, amely részben a föld alatt van, és valószínűleg tárolásra szolgált. A földszinten négy kis ablak volt, amelyeket gyakran fémrács véd, és egy kandalló, amelyet két fülke szegélyezett. Ezt az emeletet használták a kis létszámú jelzőőrök elhelyezésére. A kandallót tartalmazó fal gyakran kifejezetten kifelé hajlik, hogy a kandalló kéményét elhelyezzék.

A földszint és az első emelet között volt egy osztott félemelet, amelyről úgy gondolják, hogy további tárolóhelyeket vagy esetleg hálóhelyiségeket biztosít a jelzőszemélyzet számára. Ezek az osztott mezzanines Mayo megye egyik telephelyén sem találhatók. Az első emeleten ismét négy ablak és egy kandalló található, amelyet fülkék szegélyeznek. A földszinthez képest az első emeleti ablakok nagyobbak, a kandalló pedig gyakran egy kicsit nagyobb. A kandallóval szemközti falon volt az az ajtó, amely az egyetlen hozzáférést biztosította a jelzőtoronyhoz. Behúzható létrán keresztül lehetett megközelíteni. Az első emeletet a jelzőtiszt használta, és egy kis irodából és egy lakásból állt.

Az invázió veszélye jelentősen csökkent Napóleon 1815-ös waterlooi vereségét követően. Az építmények karbantartása költséges volt, és sokakat elhagytak. Néhány tornyot felújítottak, és modern lakóházak részévé váltak.

Az eredeti jelzőállomások közül sok megtalálható az Ordnance Survey első kiadású térképein, amelyeket mintegy harminc évvel a megépítésük után állítottak össze. Ezek a térképek nagy számban „romokban” vannak feltüntetve, némelyik pedig teljesen eltűnt. 2006. augusztus 20-án került sor a Beara Régészeti és Történeti Társaság által szervezett rendezvényre a tornyok felépítésének kétszáz éves évfordulója alkalmából. Az ír tengerparton a helyi közösségek összegyűltek, és új élet áradt be ezeken a távoli előőrsökön – a bearai Black Ball Head toronyban meggyújtott tűz jelzést indított, amely nyugat és kelet felé terjedt, és Malin Head és Dublin felé tartott.

A jövőben igyekszem az összes megyében megtalálható tornyot közelről lefotózni és bővíteni fogom a cikket, ahogy még több információt sikerülne beszereznem róluk.

Felhasznált irodalom:

https://irishsignalstations.wordpress.com/the-irish-signal-stations/

https://www.irishtimes.com/news/environment/ireland-s-napoleonic-era-signal-towers-1.1253929