A hétvégi Seven Sisters Skyline egy igazán nagyszerű verseny volt . Az országban a legnehezebb útvonallal és egyben a legcsodálatosabb látvánnyal is ami 7 hegyen át vezet a Muckishtól az Errigálig 30 km hosszan.
Muckish (666 m)
Crocknalaragagh (471 m)
Aghla Beg (564 m)
Ardloughnabrackbaddy (603 m)
Aghla More (584 m)
Mackoght (555 m)
Errigal (751 m)
Nem is igazán a hossza miatt nehéz ez a verseny, hanem sokkal inkább a terep nehézségei miatt. Ugyanakkor pont ennek köszönhető az is, hogy annyira csodálatos és változatos. Mindenféle terep megtalálható az útvonalon a sziklástól a sáros-lápos talajig, a hosszan elnyúló lejtőtől a nagyon meredek emelkedőkig.
Én 2019-ben láttam először képeket erről a versenyről és már akkor arról álmodoztam, hogy milyen jó lenne ott futni.
Akkor még aszfaltfutóként elképzelni sem tudtam hogyan lenne ez lehetséges.
Mígnem a tavalyi évben a versenyt szervező nagyszerű emberek elkezdtek felkészítő tréningeket szervezni a versenyre a helyszínen. Akkor én egy hosszan tartó sérülésből újrakezdve éppencsak még félmaratonokat futottam, ami igazából távolságban nem nagyon van lemaradva a 30km-től (gondolhatja ezt az aki még nem csinált ilyet) ugyanakkor a 30km aszfalton megközelítőleg sem ugyanazt az állóképességet kívánja meg, mint a 30km nehéz terepen. Ez már abból is látszik, hogy aszfalton én 30km-t futok 3 óra alatt, terepen pedig ugyanez a táv több mint 7 óra.
Még az edzőm is feltette nekem a kérdést (ő nem futott még ilyen terepen), hogy hogyan lehetséges az, hogy a terepfutó átlagtempó néha még az aszfalton gyaloglás tempóját is jócskán fölözi.
A válasz pedig az, hogy az olyan emelkedőkön amik ezen az útvonalon is megtalálhatóak csak nagyon kevesen tudnak felfelé futni és sétálva is néhol csak nagyon lassan lehet haladni, mert annyira élesen emelkedik, hogy már szinte mászunk. Ugyanezek az emelkedők viszont lefelé sem olyan egyszerűek, hiszen sáros a talaj, nedves-csúszós a fű és közöttük mindenfelé sziklák állnak ki a földből. Némelyik csak néhány cm, de akad köztük közel félméteres is és az igazság az, hogy ezek szintén jócskán lelassítják az embert, hiszen nagyon fájdalmas tud lenni amikor megcsúszik valakinek a lába és a köveken találja magát. Arról nem is beszélve, hogy nagyon erős koncentrációt igényel az, hogy folyamatosan minden egyes lépésednél a másodperc töredéke alatt kell felmérd azt, hogy jó helyen érkezzen a talpad a földre és ne ess el. Ez is az oka annak, hogy én személy szerint amikor már azt érzem, hogy mentálisan fáradok és kevésbé tudok koncentrálni, akkor a tempómból jócskán veszek vissza éppen azért, hogy továbbra is tudjak koncentrálni függetlenül attól, hogy fizikailag még nem érzem azt a fáradtságot amit pl egy aszfalton futás után.
Ezen az útvonalon pedig nincs is olyan szakasz ami nem igényel maximális koncentrációt, mert vagy a sárban tudsz bokáig vagy még mélyebben cuppanni, vagy a sziklákon tudsz elesni ha nem vagy elég óvatos.
A Muckish az útvonalon az első hegy, ahol én a versenyt megelőzően csak egyszer voltam.
(erről itt írtam: https://www.sportanddietetics.com/egy-hihetetlenul-kalandos-nap-margojara/ ) amikor is rendesen meg kellett küzdenem magammal és a tériszonyommal, hogy fel tudjak mászni. Tudván ezt, a verszenyen végig a cipőmet néztem ezen a szakaszon és bármilyen csodás is a kilátás, ezúttal nem adtam rá esélyt, hogy problémát okozzon. Igazából magam is meglepődtem, hogy milyen gyorsan, gond nélkül fent voltam a tetején 53 perc alatt.
Innen lefelé a hegy oldalán végnyúló sáros talajon vezetett lefelé az útunk, majd egy aszfalt utat keresztezve már ott voltunk a Crocknalaragagh lábánál.
Erre a hegyre normál off-road füves saras út vezet felfelé, és lefelé is, nem túl meredeken, egészen elnyúlva, de nagyon egyenetlen talajon. Értsd ezt úgy, hogy vannak helyek ahol (bár én nagyon alacsony vagyok) nem tudok csak úgy fellépni a következő lépéssel, hanem fel kellett mászni 2 lépés között. De szerintem ez itt még egy nagyon könnyű terep, mert se sziklák, se mocsár. Az időjárás nagyon kedvező volt, néha napsütéssel, kellemes hőmérséklettel és eső nélkül, így fent is voltam 1 óra 7 perc alatt.
Innen lefutva már nagyon sáros szakaszokkal is találkozik az ember és nemegyszer erővel húztam vissza lábam a bokámig elmerűlt sárból és iszapból. Egy patakon átkelve újabb emelkedő következett az Aghla Beg-re.
Ennek a hegynek a teteje felé közeledve egyszercsak azt veszi észre az ember, hogy egy idő után annyira meredek, mintha egy enyhén dőlt fal lenne előtte és csak nézi, hogy ezt hogy fogom megmászni. Ez a szakasz nagyon meredek, nagyon erősen emelkedik és viszonylag egész hosszan, de ha felérsz olyan látványban van részed amiről még csak nem is álmodtál, egyszerűen mesés.
Ehhez újabb 55 percre volt szükségem.
Az Aghla Beg-ről átmenni az Aghla Beg South-ra tulajdonképpen nem nagy gunszt. Itt is van szintkülönbség amit le kell győzni, de elég rövid szakaszról van szó , így ez nekem 13 percet vett igénybe.
Az Aghla More felé tartva lefutva a hegyről egy újabb saras részen találja magát az ember, majd ismét mászhat felfelé egy újabb gyönyörű látványért 35 percet.
Azt hiszem innen lefelé a nedves füvön a sziklákra figyelve kezdtem már igazán fáradtnak érezni, de a gyönyörű Altan Castle egy tó partján olyan látványt jelent a hegyoldalban lefelé haladva ami bárkinek erőt adna ahhoz hogy folytassa az útját.
Innen a Mackoght irányába egy régi szekérút vezet egy nagyon lápos talajon. Nemigazán van opció arra, hogy kikerüld a sarat így itt nem az emelkedőkkel, hanem sokkal inkább a sárral küzdesz egy kisebb szakaszon, majd ismét nekivághatsz felfelé.
A Mackoght lábánál volt egy frissítőállomás amit mindenképp meg szeretnék említeni, ugyanis az előttem haladó férfi itt úgy döntött, hogy ő nem tud tovább menni és feladja a versenyt. Nagyon sokszor olvastam, hallottam már ilyet és minden alkalommal arra gondoltam, milyen nehéz döntés lehetett ez. Ezt most sem gondolom másképp, ugyanakkor soha eszembe nem jutott eddig, hogy ez a döntés vajon milyen hatással van a körülötte futókra.
Most megtapasztaltam, nem igazán dobja fel az embert. Pláne már közel 20km és 5 hegy megmászása után szívem szerint inkább veletartottam volna. De mielőtt ez még nagyon befészkelhette volna magát a fejembe már vágtam is neki az emelkedőnek, ami 1 óra 30-ig tartott a szekérúttal együtt. Ezen a hegycsúcson már igazán erős szél kezdett fújni, ami nem volt a legjobb hatással az addigra már teljesen átázott cipőmre és zoknimra.
Mire innen az Errigálra kezdtem el felkapaszkodni a lábujjaim teljesen lefagytak és mentálisan már teljesen kezdtem szétesni. Ha nem másztam volna a hétvégi tréningenen már oly sokszor ezt a hegyet, akkor nem is tudom mit csináltam volna, viszont így ott, akkor óriási erőt tudtam meríteni abból, hogy pontosan tudtam lépésről lépésre hogy mi vár rám ha én ezt a hegyet meg akarom mászni. Itt éreztem azt, hogy milyen hatalmas segítséget kaptam a tréningeken és talán mentálisan ez előnyt is jelent egy olyan versenyzővel szemben aki már szintén nagyon fáradt és nem is tudja, hogy ez milyen lesz, csak azt látja, hogy na most jön a legmagasabb emelkedő a maga sziklalépcsőjével, ami még veszélyes is tud lenni, mert itt elesni magyon tud fájni.
Ahogy közelítettem a hegycsúcs felé a szél egyre erősebben tombolt és nagyon sokszor szükséges volt megkapaszkodni a sziklákban, mert azt éreztem hogy menten lefúj innen. Még az is eszembe jutott milyen jó lenne csak felfeküdni egy fuvallatra ami mint egy tollpihét repítene tovább.
A hegycsúcsra érve 51 perc után már szükségem volt egy zoknicserére mert egyetlen lábujjamat sem éreztem. Itt volt az a pont szerintem amikor már sem fizikailag, sem mentálisan nem tudtam azt kihozni magamból, hogy egyáltalán siessek bárhová is. Itt már borzasztóan fáradt voltam és ha nem tudtam volna, hogy már csak 5km van lefelé, majd viszonylag síkon, akkor talán fel is adtam volna. Viszont innentől kezdve azon kívűl minthogy beszélgettem valakivel aki gyorsabban sétált mint én, mert futni már ő sem tudott, nem is emlékszem másra. A célvonalat megpillantva 1 óra 50 perc után (igen, ennyi ideig tartott 5 km, amit egyébként aszfalton 30 percen belül futok kényelmes tempóban) viszont még összeszedtem magam annyira hogy kicsit imitáljam a futást, hiszen mégiscsak a célvonal.
A teljes időm végül 7 óra 56 perc lett.
Abban a pillanatban, ahogy beértem minden nehézség hirtelen semminek is tünt és az autóban hazafelé már kezdtem összeszedni magam néhány falat édesburgonyaszendics elfogyasztása után és már azon nevettem mennyire béna voltam, hogy ilyen fáradt lettem a végére. A jövőévi versenyre méginkább fel fogok készülni és sokkal jobb idővel fogok végigmenni és remélhetőleg nem fogok szétesni a végére.
Óriási élmény volt megtapasztalni, mind azt, hogy milyen csodálatos érzéseket és mind azt, hogy milyen negatív érzéseket képes egy ilyen megméredtetés kiváltani az emberből.
Nagyon hálás vagyok a szervezőknek a csodás versenyért is de sokkal inkább a hétvégi tréningekért , amiknek köszönhetően megismerhettem ezt a csodálatos helyet és ezeket a csodálatos embereket is.
Jövőre ugyanitt
Ha teszett a cikk oszd meg a közösségi médiában , hasonló tartalmakért pedig kövesd az oldalt.
